Egy ember álmában a tenger partján sétált az Úrral. Az égen, mint valami vetítővásznon, életének jelenetei peregtek. Minden jele­net­hez lábnyomok tar­toztak a homokban: sa­ját lábnyo­ma és az Úr nyomai.

Miután az utolsó kép is kialudt a mennybol­ton, hátra né­zett, és észre­vet­te, hogy egyes helyeken csak egy sor lábnyom látható.

Visszaemlékezett, hogy ezek épp életének legnehezebb, legszomorúbb korszakaihoz kötődnek.

- Uram – szólalt meg zavartan –, azt mondtad, ha a te utadat járom, végig velem maradsz, de most életutam legrögösebb szakaszain csak egy sor lábnyomot látok. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem volt rád?

- Kedves gyermekem – felelte az Úr – én mindenkinél jobban szeretlek és sohasem hagynálak el. A szenvedés és megpróbáltatások idején azért látszik csak egy lábnyom, mert ott a karjaimban vittelek.