Higgye el a kedves olvasó, hogy ezzel a kérdéssel sokszor találkozom mostanság, ha emberekkel beszélgetek a templomban, utcán, vagy akár a boltban.
Mióta hivatalossá vált, hogy Kocsis Fülöp püspök atya július 1-jei hatállyal kinevezett Abaújszántói parókusnak, nap, mint nap felteszik nekem ezt a kérdést. Először is szeretném megköszönni az érdeklődést. Érzem mögötte a szeretetet, a ragaszkodást, a bizalmat. Éppen ezért kötelességemnek érzem, hogy megpróbáljak válaszolni, és egyben elköszönjek a hajdúdorogi hívektől, mindenkitől, akivel kapcsolatba kerültem hat év alatt.
Mert bármennyire hihetetlennek is tűnik, hat évvel ezelőtt kaptam kinevezést, egész pontosan 2004. szeptember 1-jén lettem, Isten kegyelméből, és Szilárd püspök úr akaratából a Hajdúdorogi Görög Katolikus Egyházközség segédlelkésze. A segédlelkész, vagy más szóval a káplán a parókust segíti, a hívek ellátásában. Amikor idekerültem 2004-ben elméletileg képzett voltam, de minden gyakorlat nélkül. Ezért adok hálát a Jóistennek, hogy három parókus is segített a gyakorlat megszerzésében. Mind a háromtól mást és mást tanultam, amiért szeretettel gondolok mindannyiukra. Dr Szavicskó János - Isten nyugtassa - bölcsessége és alázata példaértékű a mai napig számomra. Pásztor Baziltól megtanultam, hogy a pap legyen úriember is egyben. Dalanics Zoltán nélkül pedig nem tudnám, hogy minden hívő mekkora érték, és mindenkit meg kell próbálnunk valamilyen úton-módon az egyházhoz kötni. „Hat év, három parókus talán elegendő volt ahhoz, hogy most már önálló légy egy kis közösség élén” – mondta Kocsis Fülöp püspök atya mikor március körül meglátogatott. Remélem a Szentlélek bölcsessége vezette ebben a döntésében.
De muszáj elfogadni a püspök döntését? – kérdezik sokan. Igen! Hiszen engedelmességet fogadtam neki. Hálát adok az Istennek, hogy mint hajdúdorogi segédlelkész lehettem itt, mikor Fülöp atyából püspök lett 2008. június 30-án. A múltkorában visszanéztem a püspökszentelésről készült DVD felvételt. Olyan szépen látszódik benne, hogy a püspök azért kapja a pásztorbotot, hogy mint a Jó Pásztor vezesse, terelgesse a nyájat. S mikor a szertartás végén egyenként odajárultunk az újszentelt püspök elé és megcsókoltuk a keresztjét, kifejeztük azt az ígéretünket, hogy engedelmesen fogjuk elfogadni ezt a vezetést. Eszembe se jutott, hogy ellene mondjak a főpásztor akaratának.
De mi adja ehhez az engedelmességhez az erőt? A bizalom abban, hogy Isten vezet és Mária oltalmaz. Életem meghatározó időszaka volt az a hét hónap, míg a Székesegyházban őrizhettük a Könnyező Máriapócsi Istenszülő Kegyképét. Egészen fantasztikus érzés volt, minden reggel köszönteni a legjobb édesanyát, Máriát. S mikor szeptemberben egy egész éjszakai virrasztás után, az időjárás csodás körülményei közepette visszakísértük Máriapócsra, éreztem, hogy Mária nem megy el, nem hagyja el a hajdúdorogi híveket. Úgy érzem, Szűz Mária engem sem hagy el. Bár el kell költöznöm az Egyházmegye szívéből, Isten áldása, Istenszülő Szűz Mária oltalma, és a hajdúdorogi hívek barátsága el fog kísérni Abaújszántóra is. Hiszen kialakultak barátságok, szoros emberi kapcsolatok, amik remélem nem fognak megszűnni. Nincs elég hely ahhoz, hogy mindenkit felsoroljak, akinek hálás vagyok. Félek, hogy valakit kifelejtenék, ezért csak ennyit mondok, köszönöm, és imádkozni fogok értetek.
Ezt az imádságot június 27-én vasárnap kezdem, mikor is a Székesegyházban a 10 órai Szent Liturgia keretében szeretnék elköszönni feleségemmel és gyermekeimmel együtt mindenkitől, aki az utóbbi napokban feltette a kérdést: miért megy el Péter atya?
Rendezvények 
